A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG ÉS ÉLELMISZERIPAR JÖVŐJE

Abstract

Az elmúlt húsz év rövid áttekintése egyértelműen igazolja, hogy a rendszerváltás igazi vesztesének a magyar mezőgazdaság és a mezőgazdasági alapanyagok feldolgozására épülő élelmiszeripar tekinthető. A veszteségek végső elszenvedője a magyar vidék, és az ott élő emberek, ugyanis az elmúlt két évtizedben azok vesztették el munkahelyüket a vidéken élők közül, akik korábban fizikai munkára alapozhatták megélhetésüket, illetve szorgalmuk, apáról fiúra szálló tudásuk segítette őket boldogulásukban. Az agrárgazdaság, az agráradottságok jobb kihasználása a rendszerváltást követően kikerült a politika és a társadalom érdeklődésének homlokteréből. „Van bőven élelmiszer!” A fejlett országok efféle szlogenjeit nemcsak átvettük, hanem aszerint is élünk. Arra a kérdésre pedig, hogy az élelmiszert ki termeli meg, ki forgalmazza, kinek ad munkahelyet, ki viszi haza a profitot, a „döntsön a piac!” a leggyakoribb válasz. Ezzel egyre távolabb kerülünk az élhető vidéktől, az élhető Magyarországtól. A magyar agrárgazdaság versenyhátrányai jórészt a versenytársakénál mostohább makrogazdasági feltételekből adódnak. A környező EU-tagállamok agrárszereplői kisebb élőmunkaterhekkel, alacsonyabb adókkal, kedvezőbb hitelkamatokkal, mérsékeltebb hatósági díjakkal stb. gazdálkodhatnak. A jövő szempontjából megválaszolandó kérdés, hogy az agrárgazdaság, és általában a termelő szektorok versenytársakhoz viszonyított speciális többletterheiből milyen távon, mennyit lehet levenni, ki tudjuk-e küszöbölni az elmúlt 20–25 év káros következményeit, és ha igen, akkor milyen áron és mennyi idő alatt?